A végzet beleolvasás
A facsoportokkal övezett füves terület közepén egy kék zubbonyba és nadrágba öltözött nő állt. Barna copfja mozdulatlanul lógott, jóllehet a környező fákat majd kidöntötte a szél. A szeméből zavartság sugárzott.
Az alacsony dombok felől lassú fanyilak záporoztak felé, melyekre a szemközti fasorból fürge fémnyilakkal válaszoltak. A harcoló feleket elrejtették a tereptárgyak.
A nő attól való ijedtében, hogy eltalálják, tenyerébe hajtotta az arcát és leguggolt. Minél kisebb felületet akart hagyni a támadóinak. A suhogás gyorsan elhalt, a csendben kikukucskált az ujjai között.
Először a füvet pillantotta meg maga alatt, és még valamit. Egy földön fekvő fekete cipős lábat, ami kék nadrágszárban folytatódott. A lába az idegen cipőjén állt. Vagyis a cipőjében. Nem értette, hogyan tölthette ki az idegen lába és az övé ugyanazt a teret.
Rémületében még azt is elfelejtette, hogy egy csatatér kellős közepén van. Hanyatt vágta magát és felemelte a lábait. A cipője valószínűtlen lassúsággal engedte el az idegenét, mintha a két lábbeli egymásból szakadt volna ki.
A nyilak ismét záporozni kezdtek a szélviharban. Valahol kurjongattak, máshonnan énekszó hallatszott, de hogy melyik merről jött, lehetetlen volt megállapítani.
Mihelyt sikerült elszabadulnia, a nő megkönnyebbült. Tekintete a saját zubbonyán lévő feliratra esett. Az egybefolyó, kusza minták hamarosan betűkké álltak össze: Brigitte Schwarz.
Habár nyilvánvaló volt, hogy ez az ő neve, úgy érezte, mintha egy másik, ismeretlen emberé volna.
Megnézte a cipő gazdáját; kék zubbonyba és nadrágba öltözött nő volt. Kifacsart helyzetben fekve, üveges tekintettel meredt a fűre. A hátából négy fémnyíl állt ki. Az egyik a szív fölött a tolláig belefúródott a mellkasba, a többinek, valamivel lejjebb, kilátszott a fele.
A halál beállta nyilvánvaló volt, Brigitte mégis ki akarta tapintani az ismeretlen nyakán a pulzust. Önkéntelenül lehajolt, ám a kitapintás helyett az ujjai határozott ellenállás mellett elmerültek a testben.
Felsikoltott, elkapta kezét és ismét elterült.
Az ismeretlen copfját vadul tépte a szél, nyitott zubbonya zászlóként lengett a teste fölött.
Brigitte összeszedte a bátorságát, és alaposabban megnézte a halottat. Az övéhez hasonló öltözék, kék szem, barna haj. Az arc mintha tükörből nézne vissza rá. Egy szélcsendesebb pillanatban sikerült kibogarásznia nevét is a zubbonyon: Brigitte Schwarz.
Mire magához tért az újabb rémületből, egy csapat rongyokba öltözött, barnászöld bőrű lény futott felé. Két lábon jártak és két karjuk volt, mint az embereknek. A fejük egyszerre hasonlított ősemberéhez és brachioszauruszéhoz. Vaskos, puha pikkelyes testükön sodrott levelekből szőtt, térdig érő tunikát viseltek.
Brigitte felállt, és a saját magasságához viszonyította őket. Az ő százhetven centijénél fél fejjel magasabbak voltak.
Az egyik levette válláról könnyű faíját, rámutatott a holttestre és rohanni kezdett felé. Brigitte azt hitte, itt a vég. Hátat fordított a szauropodának, és a halott árnyékába kuporodott. Már azt hitte, ennyivel megússza, az idegen azonban a közelben megtorpant. A következő lépéssel a lába belemerült Brigitte combjába.
Ahogy összeértek, a nő ismét azt a határozott ellenállást érezte, amit a holttest megérintésekor tapasztalt. Most azonban azon túl, hogy érezte az idegen egész testét a magáéban, érezte a szívverését, a vére száguldását, az adrenalint a vérében, de még a gondolatait is.
A holttest arccal a szauropodák felé feküdt. Fagyott tekintetből halál sugárzott, az idegen mégis attól tartott, hogy a földön fekvő ember felpattan, és kárt tesz valamelyikükben.
A lények körbeállták a halottat, egy újabb láb merült Brigitte szellemtestébe. Vérgőztől zavaros gondolatai tovább korbácsolták a nő félelmét.
Az egyik megböködte az íjával a halottat. Meggyőződvén, hogy már nem él, énekelni kezdett. A többiek csatlakoztak hozzá. A vérgőz lassan leolvadt az agyukról, helyét a szánakozás és a bűntudat vette át.
Brigitte megvilágosodott. Rossz időben volt rossz helyen. Ki tudja miért, a kijelölt biztonságos helyszín helyett egy játékcsata kellős közepére pottyant. A nyilak, melyek a távolság miatt semmiképp nem tehettek volna kárt az ellenfélben, még azelőtt végeztek vele, hogy felfogta volna, hol van. A harc elülte után a szauropodák rátaláltak a testére, és mivel mást már nem tehettek, halotti énekkel elbúcsúztatták.
Egyvalami azonban nem volt világos. Ha a teste halott, hogy lehet ő még mindig itt?
Lo Hai egy kiégett mező közepén toporgott, Stanislaw Karlowsky gondtalanul heverészett mellette a porban. Ahogy a parancsnok körbenézett, Thea Matist fedezte fel a mező és egy kopasz erdősáv határán. A nő a kezében tartott sálat és a környező bokrok csupasz ágait vizsgálta.
- Hol a raktár? - mordult fel Karlowsky.
Lo bosszúsan fordult felé.
- Hallgass már! Gondolkodom.
- Gondolkodsz? És min, ha szabad kérdeznem?
- Titok.
- Mindig ez van. Te kérdezősködhetsz, én meg hallgassak.
- Úgysem érdekel a válasz.
- Dehogynem! Ha a kedvemre való.
- Ez a válasz nem volna a kedvedre, úgyhogy hagyj békén.
- Jól van, tégy, amit akarsz, én addig máshol érdeklődöm.
Hátrafeszítette a csuklóját és a szájához emelte.
- Daniel, földet értünk, de van egy kis gond. Meg tudod mondani, hol a fenében vagyunk? Arról volt szó, hogy a város közepére teszel le.
A választ Lo is jól hallotta és igencsak meglepődött rajta.
- Hogy hol vagytok? Én is épp ezt akartam kérdezni. A földet érést követően azonnal be kellett volna jelentkeznetek. Tizenkilenc órája kereslek benneteket - harsogta idegesen a pilóta.
A lengyel felcsattant.
- Hogyhogy tizenkilenc órája? Egy pillanattal ezelőtt huppantunk le ide... Valami mezőre. Körben fák, a távolban mintha tornyokat látnék. Be tudsz mérni?
- Persze - mondta Dan, majd halkan káromkodni kezdett, végül nagyot sóhajtott. - Mégsem. Valami árnyékolja a felszínt.
- Árnyékol? A jeleinket?
- Ahogy mondom. És most már nemcsak a jeleket, hanem a látképet is. Már a kamerák sem működnek.
- A következő a rádiójel lesz, ugye? Csak hogy zavartalanul cicázhass a kis feleségeddel.
Lo összeszorított szájjal elfordult Karlowskytól. Rosszat sejtett.
- Eddig csak te jelentkeztél be - sóhajtott ismét Dan.
- Velem van Lo és Thea.
Egy pillanatig csend volt az éterben.
- És Brigitte?
- Még keressük.
Brigitte félórája egy nagy kőre telepedve figyelte a szauropodákat, akik még mindig énekeltek a teste fölött. Letérdeltek és felálltak, íjaikat pattogtatták, megint énekeltek, néha kórusban szavaltak. Csattogtak és mormogtak, olykor üvöltöttek és nyerítettek. A nő már rég megbocsátott nekik, és ha el tudta volna mondani nekik, megtette volna, csak hagyják már abba a hangoskodást.
Negyedórája a szemközti facsoportból rongyos emberfélék szivárogtak elő. Kettő közülük elrohant, hatan viszont maradtak és csatlakoztak a gyíkfélékhez. A saját nyelvükön énekeltek, közben gyakran nézegettek a hátuk mögé. A felmentő sereget várták.
Az emberfélék ugyanabba a modern embertípusba tartoztak, mint Brigitte. A lányok hátul copfba kötötték a hajukat, nyakukban üveggyöngy láncot hordtak. A fiúk négy tincsbe fonták a hajukat, bokájukon és combjukon két széles és öt-nyolc vékonyabb bőrszíj feszült. Ha farmert és pólót vesznek fel, akármelyik huszonegyedik századi nagyvárosban elvegyülhettek volna.
Nagy sokára visszatért a két futár egy hangtalan, lebegő járművön, amit egy ősz szakállú, hosszú, ősz hajú öregember vezetett. Világos ingje és bő szárú nadrágja fölött barna kabátot viselt. Ráncai nagyon öregnek mutatták, de a tartása, a léptei fiatalemberre utaltak.
Kétmillió évet utaztak vissza az időben. Mindenki ezt mantrázta, úgyhogy a végén Brigitte is meg volt győződve róla, hogy a Földön legfeljebb kőkorszaki előembereket fognak találni. Ha szerencséje van, épp a szeme előtt ejtenek el egy mamutot. Ehhez képest fejlett technikát látott, valamint máris talált két értelmes fajt. Az egyik a titokzatos első generáció lehet, a másik egy hüllőfaj. Vagy bennszülöttek, vagy egy betelepült faj egyedei.
Az öreg a nagyobb gyerekekkel felrakatta a holttestet a járműre. A gyíkfélék eközben hátrahúzódtak a fasorhoz, ahonnan előjöttek, és csak nézői voltak az eseménynek. Brigittét érdekelte, hová viszik egykori porhüvelyét, ezért felemelkedett a kőről és ő maga is felült a platóra. Az öreg ellenőrizte a testet, hogy él-e még, eközben összeért a karja a nő szellemtestével.
A férfi érzékelte a jelenlétet. A keze megállt a levegőben, és amikor egy pillanatra ismét összeértek, elmosolyodott.
Mielőtt visszaszállt volna a járműre, szétparancsolta a fiatalokat: a szauropodáknak a távolba mutatott, míg az emberfiakat az érkezése irányába küldte. A két futárt felültette maga mellé, és elindultak.
A gyíkfélék már megindultak a fedezékük felé, de most megálltak és addig bámulták a száraz fű fölött suhanó járművet, míg el nem tűnt a szemük elől.
- Átkutattuk a környéket, Brigittének nincs nyoma - jelentette Lo az űrhajóban maradtaknak. - Nyilván máshol ért földet. Elindulunk a város felé. Valószínűleg ott van és vár ránk, vagy oda fog jönni. Tudjátok már, miért szóródtunk széjjel?
- Keressük az okát - mondta közömbösen Sharin Lapna.
- Ez milyen kedves - vigyorgott Karlowsky. - A végén megérjük, hogy szívességet tesz nekünk.
- Nem fog - dünnyögte Thea és megindult arra, amerre a lengyel a tornyokat látta.
Karlowsky az előbbi gúnyos hangnemben folytatta:
- A barátnőd is milyen aranyos ma! Esküszöm, ha így folytatja, a végére egészen belém szeret.
Lo nevetni kezdett, bár majd szétvetette az aggodalom.
- Reménykedj csak! Mióta lerombolta a Kis Hangárt, engem is hanyagol. Csak ez a Sharina Lapna, csak ő létezik. Több mint ötven éve vagyok kapcsolatban vele, mégis újra meg újra rá kell jönnöm, hogy nem ismerem. Eseményeket látok az életéből, de úgy hiszem, ezek igazából nem az ő élete eseményei, hanem az enyémek. Pontosabban olyasmik, amik egykor velem is megestek máshol, más körülmények között. Olyasmik, amiket fel tudok fogni. Közben vigyáz, nehogy eláruljon valamit, ami szerinte nem közönség elé való. A valódi Thea Matis élete mindig is rejtve maradt előttem. Csak annyi bizonyos, hogy fenemód ragaszkodik hozzánk.
Karlowsky a karjánál megragadta Lót és szelíden visszatartotta. A hangját lehalkította, nehogy az elöl menetelő Thea meghallja őket.
- Tudom, hogy mostanában alig beszélgetünk. Eltávolodtunk egymástól.
Lo rezzenéstelenül nézett a lengyelre. Remélte, hogy a régi szép idők felemlegetésén túl más közlendője is van.
Karlowsky kényszeredetten nyögdécselt, láthatóan nehezére esett beszélni.
- El kell neked mondanom valamit... Már vagy tíz éve történt, mikor a fiai - intett Thea felé - felbukkantak a Holdon. Egyik éjjel furcsát álmodtam. Azt hiszem, akkoriban tényleg szerelmes voltam belé. Minden gondolatom körülötte forgott... Ez nem is tartozik ide, csak a bizonyítványomat magyarázom...
- Ha fontos, térj a tárgyra, ha pedig nem...
Karlowsky durván félbeszakította:
- Fontos. De nem tudom, hogy mondjam el.
- Thea Matisszal álmodtál. Innen folytasd!
- Álmodtam, igen. De nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, mert ki vesz engem komolyan? Még én se magamat. Na szóval, azt álmodtam, hogy ez a nő egy biológiai laborban tesz-vesz. Tanul, kísérletezik, olvas, dühöng, kutat valamit. Nagyon fontos lehetett neki, mert éveken keresztül folytatta.
Lo bólogatott.
- Párszor kérte, hogy a büntetését laborban tölthesse le. Néha elolvasott ezt-azt, talán rá is ragadt egy kevés tudás, de kátlem, hogy sokra ment vele.
Karlowsky megrázta a fejét.
- Kevés tudás? Komplett genetikai kutatásokat folytatott osztódó sejtekkel.
- Álmodban - szögezte le Lo.
- Tudom, hogy hangzik ez pont az én számból, de higgy nekem! Álmomban láttam, ez igaz, csakhogy nem vagyok teljesen hülye. Együtt dolgoztam vele több mint negyven évig. Néha beszélgettünk is, bármilyen furcsa ez neked. Az elejtett megjegyzéseiből lassan összeraktam a teljes képet: ez a nő itt nálunk, a mi eszközeinkkel, a mi tudósainkat kihasználva tett valamit. Remélem, nem ellenünk. A laborban a szemed előtt hozta létre a gyerekeit.
- Ezt láttad álmodban.
Karlowsky elengedte a füle mellett a megjegyzést.
- Dan és a másik öt egy petri csészében fogant, ahogy az álmomban láttam. Dan esetében idegen örökítő anyagot használt, a többinél...
Lo egészen közel húzta magához Karlowskyt.
- Minden gyerekének Argass Shémann az apja - súgta a fülébe. - Triansz-arkassi keverékek. Az elsőnél még csak azt akarta tudni, létrehozható-e ilyen egyed. Tudok a kísérletről.
A lengyelnek kikerekedtek a szemei. Lo a mutatóujját a szájára téve csendre intette egykori barátját.
- Egyelőre elégedjünk meg ennyivel - súgta, majd hozzátette: - Nemsokára úgyis kiderül minden.