Ikrek harca beleolvasás

Eleinte csak sejtették, hogy rossz irányba mennek, hiába mutatott az emlékező iránytűjük a helyes útra. Amikor megálltak egy kereszteződésben, Dan műszerében a tű veszett forgásba kezdett, majd megállt, de most egészen más irányt mutatott, mint előtte.

- Egy nagy fémdarab lehet a lábunk alatt - morogta csalódottan, közben a lábával toppantott néhányat. - Mágnes, teljesen összezavarta az erővonalakat. Most merre?

- Volt itt valahol egy gömbölyűre faragott kődarab, amellett kellene balra mennünk. Idefelé jobbról kerültük. Arra lesz - mutatott előre bizonytalanul Nix.

Akármerre nézett, csupa ismeretlen alakzatot látott. A fejük felett futó fénykígyók olykor megtörtek, és adtak némi világosságot, de a falak mindenhol ugyanolyan vésőnyomokat viseltek magukon, lehetetlen volt megmondani, jártak-e erre egyáltalán.

Karlowsky és Dan egyre a szemüket meresztgették, nekik is ismeretlenek voltak a környező tárgyak.

- Vagy teljesen új helyen járunk, vagy a bogarak ennyire gyorsan alakítják át a helyet. Mindenesetre, ha továbbmegyünk, végérvényesen eltévedünk - nyafogott Nix.

- Ne ess pánikba - csitította Thea, és megbökte Dant. - Van kapcsolatunk az űrhajóval?

Dan elővette a hajó pajzsának irányítószerkezetét, amely olyan volt, mint a televíziók távkapcsolója. A kis szürke fémdoboz előlapján két zöld fény világított egyenletesen, egy piros pedig villogott.

- Van kapcsolat - mondta Dan megkönnyebbülten. Megsimított egy szenzort a szerkezet oldalán, erre kis fehér nyíl jelent meg a kijelzőn. - A hátunk mögött van.

- Hiszen arról jöttünk!

Még Karlowsky is kezdett összezavarodni. Minden kereszteződésnél tettek egy jelet - kis kőhalmokat - melyeknek nyoma veszett. Feljegyezték az iránytűjükbe, hogy hol merre fordultak, és az új irányban mekkora távolságot tettek meg, de ezek az adatok szintén használhatatlannak bizonyultak. Amikor pedig bekapcsolják az űrhajó irányjelzőjét, az pont az ellenkező irányba mutat, mint kellene.

A mai napig úgy hitte, jól tájékozódik. Eddig a másik három is zseninek tűnt, most mégis itt álltak egy ismeretlen barlangrendszer kellős közepén, alaposan megkavarodva.

Dan tanácstalan volt. A kijelző szerint tovább kellene menniük azon az úton, amin eddig haladtak, csakhogy ez teljes képtelenség, mert így nyugat felé mennének. A feljegyzések szerint a barlang bejárata az űrhajótól keletre esett, és mióta beléptek a barlangrendszerbe, folyamatosan nyugat felé haladtak. A bolygó nagyobb volt, mint a Föld, lehetetlen, hogy néhány óra alatt megkerülték!

Karlowsky nagy zavarában körülnézett. Mindenfelől egyforma keltető termek és ugyanolyan folyosók vették körül. Ráadásul a barlangrendszernek ebben a részében a járatok sűrűbb, bonyolultabb rendszere még kiismerhetetlenebbé tette a helyet.

Egyedül Theát nem izgatta, hogy eltévedtek. Nix hiábavaló gondolkodás helyett elindult a jelzett irányba. Mivel a többiek tanácstalanul álldogáltak, intett nekik.

- Menni kellene - szólt. - Odakint lassan éjszaka lesz, és sötétben nehezen találunk rá az űrhajónkra.

- Ha rátatálunk - suttogta Karlowsky rosszat sejtve.

Egyre keskenyedő, homályos folyosókon haladtak, és Dan szerkentyűje hiába mutatott bármilyen irányba, érezték, hogy egyre távolabb kerülnek a céljuktól.

Az alagút hirtelen kezdett lejteni, ez még inkább megerősítette, hogy rossz helyen járnak.

- Forduljunk vissza - mondta Nix. - Rossz előérzetem van.

- Rossz előérzet? Mégis, mit érzel? - morgott kelletlenül Karlowsky.

- Azt, hogy minél mélyebben járunk, annál nagyobb veszély fenyeget.

- Azóta fenyeget veszély, hogy beléptél az FVE-be.

- Ez valami más. Új félelem.

- Ja, félelem? Az nekem is van, mióta betettem ide a lábamat. Csak nyugodtan, kölyök! Ez a klausztrofóbia. Lélegezz mélyeket, és gondolj valami szép helyre, mondjuk...

A szűk járat váratlanul sziklapárkánnyá változott.

Thea ijedtében felsikoltott, de csak egészen halkan, nehogy felhívja magára a lények figyelmét. Ettől viszont Gilbert ijedt meg annyira, hogy kis híján lezuhant az előttük terpeszkedő széles szakadékba.

Karlowsky megtorpant, lenézett és a fáradtságtól megszédült. Ahogy kidugta a fejét a folyosó védelméből, erős, hideg szél csapta meg az arcát. A szakadék legalább száz méter mély volt, az alján izzó, vörös lávafolyam hömpölygött. A szél fütyült, süvöltött és dudált, be-bevágott a sziklapárkányra, hogy lefújja az ott tartózkodókat.

- Tériszonyom van - nyögte falfehéren Gilbert Nix.

- Dehogy van!

- De igen, most szereztem.

A falhoz lapulva araszoltak egy távolinak látszó barlangfolyosó felé. Amikor odaértek, Karlowsky majdnem felkiáltott csalódottságában, a lyuk ugyanis olyan alacsony volt, hogy legfeljebb négykézlábra ereszkedve tudtak volna bemászni.

- Biztos erre van a hajó? - érdeklődött Nix még mindig falfehéren.

Dan vállat vont.

- Tudsz más utat? Ígérem, arra megyünk - kötözködött Karlowsky.

- Ott - mutatott a navigátor a sziklapárkány folytatására, amely annyira elkeskenyedett, hogy úgy látszott, oldalazva is le fog lógni róla a cipőjük orra.

Karlowsky jobban megnézte az előttük álló ösvényt. Észrevette, hogy a végénél összeszűkül a szakadék. Keresztben rálóg egy vaskos sziklatömb, melynek a pereme elég széles ahhoz, hogy átkeljenek rajta a másik oldalra. Ránézett Dan irányjelzőjére, az szintén a túlsó oldalra mutatott.

Karlowsky megmutatta Dannek a sziklatömböt. A pilóta bólintott, leakasztotta társa válláról a kötelet, és az egyik végét a derekára kötötte.

Intett a többieknek, hogy ők is kötözzék a derekukra. Dan volt a kötél egyik végén, Karlowsky a másikon, Thea és Nix középen.

Dan megindult a párkányon. Az első lépés után olyan vad szél kapott bele, hogy kis híján lerántotta. Szerencsére először megkapaszkodott, és csak utána lépett. Ha fordítva tette volna, lezuhan.

A keskeny párkány mindössze hét méter hosszú volt, mégis ez volt életük leghosszabb útja. Lenézni egyikük sem mert, a talaj, vagyis a hasadék helyett a szemközti falat szuggerálták. A hátuk mögött alig akadt kapaszkodó, ráadásul a szél nemcsak erősödött, de egyre hidegebb is lett, ahogy odakint sötétedni kezdett.

Dannek eszébe jutott egy hideg téli este a gyerekkorából. Sötét volt, szánkózásból tartott hazafelé, amikor viharba került. Nem rohamokban jött a szél, mint itt, hanem hirtelen csapott le a falura, és ott keringett reggelig. Annyi ideje maradt, hogy elvánszorogjon az első házig, mielőtt megfagyott volna. Mivel senki nem volt otthon, a pajtában húzta meg magát. A hideg elől a szénába bújt.

Kiderült, hogy több hálótársa is van. Négy koromfekete macska, akik a hasához és a hátához bújva melegítették. Két birka fent aludt a széna tetején. A három - máskor vérszomjas - farkaskutya a kazal túloldalán bújt össze. A jászolhoz kötött két tehén kétségbeesetten bőgött. Dan rájuk terítette az ajtóhoz készített pokrócokat.

Reggel megjöttek a háziak, ő meg iszkolt, nehogy ráuszítsák a kutyákat. Bolond fejével ottfelejtette a szánkóját, amibe az apja beleírta a nevét. Amikor egy órával később meglátta a mogorva farmert a nagyszülei háza felé közelíteni a szánkóval a kezében, inába szállt a bátorsága. Fél óra múlva már csak nevetett magán. Hogyan hihette, hogy a farmer meg akarja szidni? Cserébe, amiért megmentette a fagyhaláltól a két tehenet, a férfi megjavította Daniel nagyanyjának a házán a rozoga tetőt.

Még a szűk párkányon araszolva is mosolygásra ingerelte a két tehén, ahogy ott kérődznek a szalmán, hátukon és fejükön a pokróccal, amit a gyermek Dan spárgával kötözött rájuk, mert mindig le akarták rázni... Ez is csak egy hétévesnek juthatott az eszébe.

Baj nélkül érték el az embermagasságú sziklakaput. Benéztek rajta, a sziklaív mögött egy méterrel véget ért a folyosó. Nem maradt más út, mint a szakadék fölötti átkelés.

A fölötte átívelő szikla pereme szélesebbnek bizonyult az előző párkánynál, ennek ellenére nagyon kellett vigyázniuk, nehogy a szél lesodorja őket a lávakatlanba. De nemcsak a szél jelentett problémát, sokkal nagyobb gondot okozott, hogy a jeges szélrohamok ráfagyasztották párát a peremre. A cipőtalpukat az űrhajó belsejéhez bordázták, nem a jéghez. Habár ide-oda csúszkáltak, baj nélkül átjutottak. Dan fellélegzett, amikor a sereghajtó Karlowsky is behuppant a szakadék túloldalán az alagútba.

Sötétség és nagy hideg szakadt rájuk. Dan elgémberedett kezével előkotorta a táskájából a zseblámpát és felkattintotta. A sárgás fénykéve homokbarna vágatot világított meg.

- Fényt ide! - mondta Karlowsky a karóráját nézve.

- Mennyi?

- Mínusz tizenegy.

A folyosó kicsivel odébb elkanyarodott, és egy újabb keltető terembe torkollott.

- Én be nem megyek oda! - mondta Karlowsky.

- Inkább a hasadék? - kérdezte Thea.

Karlowsky a sötétben rávicsorgott a nőre, mire ő oldalba bökte, mintha a sötétség ellenére meglátta volna Karlowsky neveletlenségét.

Dan volt az első, aki belépett a kivilágított sziklaterembe. Nix éppen csak bepillantott, máris visszakapta a fejét. Mivel Dannél volt az egyetlen felkapcsolt lámpa, amit magával vitt, a navigátorra rátelepedett a sötétség.

A pilóta egy perccel később visszafordult, és intett a többieknek, hogy kövessék. Thea megindult, de sem Karlowsky, sem Nix nem mertek megmozdulni.

- Gyertek már - suttogta Thea.

- Nem én! - rázta a fejét Nix. - Ott a királynő, meg a dolgozók!

- Nincs más út. Gyerünk!

- Inkább itt maradok.

Thea vállat vont, és elindult a termen keresztül.

A sziklaterem olyan volt, mint az összes többi, ami mellett korábban elhaladtak. Középen egy kövér királynő táncolt, de e körül legalább negyvenen szorgoskodtak. A dolgozók egy része a sziklapadozatba vájta az újabb keltető üregeket, míg mások vizet hordtak a petékre, megint mások a hátsó felükből nyert váladékkal befedték a vízzel telt lyukakat.

Dan igyekezett olyan távolra kerülni a kolóniától, amennyire csak lehetett. A barlang falához lapulva igyekezett a lehető legkevesebb zajt csapni.

A lények arra a rövid időre hagyták abba a kattogást, amíg a királynőjük lerakta az újabb petét. Ilyenkor Dan is megállt. Kivárta, míg a dolgozók újra kattogni és hintázni kezdenek, csak ekkor indult tovább.

Thea egy ideig a pilótát figyelte, és amikor elért a táv feléhez, ő is megkezdte útját a termen át. Karlowsky és Nix még a külső folyosón lapultak, ahonnan a hideg kezdett beszökni a sziklaterembe.

Dan baj nélkül elérte a barlang túlsó végén a kijáratot, Thea alig lemaradva követte, miközben a másik kettő még mindig nem mert elindulni. Daniel intett nekik, hogy jöjjenek, amíg lehet, ők azonban annak ellenére sem mozdultak, hogy a ruhájukon megjelentek az első dérfoltok.

- Tégy úgy, mintha itt akarnád hagyni őket - súgta Thea.

Dan bólintott, búcsút intett két társának, és eltűnt a szemük elől.

- Ha nekik sikerült, nekünk is fog - mondta Karlowsky fogvacogva.

Nix még mindig vonakodott, erre a lengyel megfogta a könyökét. Ki akarta rángatni a most már jéggel borított folyosóról. Gilbert ezúttal nem tiltakozott. Szemeit szorosan lezárta, és hagyta, hogy a másik vezesse. Az arcán irtózat ült, amely minden kattogás-sorozattal egyre fokozódott.

A szakadék felől újabb jeges szélrohamok törtek be a keltetőbe. A kijárathoz legközelebb eső lyukak peremén megjelent a dér.

Karlowsky kétségbeesetten próbálta Gilt átvonszolni a termen, az undoráról teljesen megfeledkezett. A navigátor lehunyt szemekkel botorkált, és most már a fejét is eltakarta. Csak a lengyel éberségén múlott, hogy nem esett bele az egyik gödörbe.

Karlowsky alkalmazta a Dantől ellesett módszert, a barlang falához préselődött, ami egyre nehezebb volt, mert a fal a beáramló fagyos levegőtől annyira lehűlt, hogy szinte égette a hátát.

A jeges levegő megkezdte kártevését a lerakott peték között. A szakadékhoz közelebb eső keltető lyukak felszínét elborította a jég, és ahogy még hidegebb lett, a legszélső teteje hatalmas dörrenéssel megrepedt.

A dolgozók a váratlan eseményre elhagyták a királynőt, és a bajba jutott pete segítségére siettek. Ahogy azonban a szétfagyott lyukhoz értek, hintázó mozgásuk lelassult, kattogásuk elhalkult, végül tehetetlenül eldőltek, mint egy liszteszsák. Néhányuk rángatózott még egy kicsit, mielőtt végleg mozdulatlanságba merevedett.

A királynő tovább járta ágaskodó táncát. A harmadik ágaskodás után ő is lassulni kezdett, mert nem maradt senki, aki vizet adjon neki. Az ötödik ágaskodás után lerakta a petét, de már nem helyezkedett a következő lyuk fölé. Őt is elérte a hideg.

A hatalmas test először felfúvódott, míg a magassága elérte a négy métert, majd dülöngélni kezdett. A meleg felé akart húzódni, ezért a kijárat felé igyekezett. El már nem érhette, egyszer csak eldőlt, mint az imént a dolgozói.

Karlowsky és Nix éppen akkor értek a kijárathoz, amikor a hatalmas test eléjük zuhant. A fekete szájából kivágódó üreges nyelv majdnem eltalálta Gilbert lábát.

- Nyisd már ki a szemed! - üvöltött rá Karlowsky.

.

© 2017 Stephanie Ford és Városi Emese írói oldala. Minden jog fenntartva.
Az oldalt a Webnode működteti
Készítsd el weboldaladat ingyen! Ez a weboldal a Webnode segítségével készült. Készítsd el a sajátodat ingyenesen még ma! Kezdd el