Sötétség beleolvasás

Ramirez visszavette a szót Hesstől.

- Mindjárt ideér a hurrikán. Az időjárás-jelentés napok óta harsogja. Hallgatott rádiót, mielőtt elindult?

Brigitte megrázta a fejét. Hirtelen megértette, miért visszakoztak a csónakosok a sziget nevének hallatán. A tengeren sokkal hosszabb időbe telt volna az a háromszáz kilométer, mint a levegőben. Már nem értek volna vissza a kikötőbe a vihar előtt.

Ramirez kitárta az ajtót.

- Hölgyem, uraim, menjünk át a nappaliba. Azt mondják az időtudorok, hogy ekkora vihar ritkán sújtja közép-Amerikát. Használjuk ki kivételezett helyzetünket és nézzük meg, milyen errefelé egy erős hurrikán.

A férfiak udvariasan maguk elé engedték Ramirezt és a lányt.

Az elegáns mexikói hosszú folyosók átláthatatlan rendszerén vezette keresztül a csoportot. Brigitte azt hitte, lassan átérnek a szárazföldre, annyit gyalogolt. Egyszer mégis megérkeztek a nappalinak nevezett helyiségbe.

- Foglaljon helyet - mutatott Karlowsky az üvegfal mellett álló kényelmes sötétbarna fotelre.

A lány leült.

A szoba fehér falai szinte világítottak a sötétbarna berendezés mögött. Hátul faltól falig érő könyvszekrény, középen kényelmes fotelek, üvegtetejű dohányzóasztal, a sarkokban mennyezetig érő növények és a falakon itt is az RR monogrammal szignált másolatok.

- Gondoltam, kíváncsi, hátha becsapjuk a viharral kapcsolatban - mondta Ramirez.

Brigitte elszörnyedve bámult a kelet felől gyorsan közeledő roppant felhőfalra.

Roland Hess megállt az üveg előtt, és belebámult a hófehér gomolygásba.

- Fél óra? - kérdezte a fekete férfitól, aki időközben újra csatlakozott hozzájuk.

- Negyven perc - válaszolta Crux.

- Harmincöt - vihogta Karlowsky.

Ramirez a lányhoz fordult. Brigitte tátott szájjal bámult ki az ablakon.

- Maga mit mond? Mikor ér ide?

- A vihar? Fogalmam sincs. Még sosem láttam hurrikánt.

- Ez lesz az első? Akkor csak figyeljen. Azt mondom, 28 perc múlva ránk szakad az ég.

Brigitte észrevette, hogy a háta mögött cinkosan összevillant a négy szempár. Mire készülnek ezek?

Hess anekdotát kezdett mesélni a diákéveiről. A másik három meghallgatta, majd ők is csatlakoztak. A lány is beszállt a maga történeteivel, nehogy feltűnjön nekik a tartózkodása. Ezeken a férfiak ugyanolyan jókat nevettek, mint a saját történeteiken.

Crux egyszer csak megjegyezte:

- Mindjárt letelik a 28 perc.

- Lássuk, lássuk! - lelkesedett Karlowsky.

Ramirez szeme csillogni kezdett.

- Drukkoljon nekem, kislány!

Crux legyintett.

- Már csak két perc. Lehetetlen, hogy...

Abban a pillanatban az eddig lanyha szél őrült rohamot indított az épület ellen. Letépte egy fa lombját ágastól-levelestől, és az egészet ráhajította az üvegfalra. Brigitte rémültem ugrott fel a fotelből.

- Nyugodjon meg, a háznak ez a része vihar biztos - mosolygott Ramirez.

- Nocsak - jegyezte meg rejtelmesen Hess, miközben az órája és a dzsungel között ugráltatta a pillantását. - Huszonhét.

- Már csak egy perc és kiderül, hogy nyertem-e. Ugye, nekem drukkol, kislány?

- Természetesen - mosolygott titokzatosan a vendég.

Habár az elmúlt percekben enyhült a félelme, még nem felejtette el a titkos szemvillanást. Kizárt, hogy csupán a viharra fogadtak volna. Vagy ha mégis, mi, vagy ki a tét?

- Megkérdezhetem, miben fogadtak?

- Egyetlen amerikai dollárban - felelte sietve Crux. - Mindig ennyiben játszunk.

Brigitte árgus szemekkel fürkészte a férfiakat. Első látásra is furcsának találta őket, és minél több időt töltött a társaságukban, az érzés annál inkább fokozódott. A közelükben sós illatot érzett. Ilyen intenzív sóillata még a csónakosoknak sem volt, akik a tenger közelében élték le az életüket. Egyedül a fekete tűnt normálisnak, leszámítva a viselkedését.

A vihar egy pillanatra elült és újra feltámadt, majd elementális erővel zuhogni kezdett az eső.

- Nyertem! - ujjongott Ramirez kisgyerek módjára.

A másik három egyetlen szó nélkül benyúlt a zsebébe és átnyújtotta az egydolláros bankjegyet. A jelenet teátrális volta még Brigittének is feltűnt. Valamit nagyon takargatnak - gondolta az ablakon kibámulva.

Odakint vad szél tépte a dzsungel fáit. Az eső most már zuhogott, és ahogy a felhőfal a sziget fölé kúszott, úgy lett egyre sötétebb. A szélben sírtak a fák, a felkorbácsolt tenger vizet spriccelt a házra.

Még mielőtt rájuk köszöntött volna a sötétség, Brigitte egy narancsszínű fényfoltot vett észre a felhők előtt. Két kilométerre keletre lehetett a szigettől; gyorsan ereszkedett, míg el nem nyelte a vihar.

- Maguk is látták?

- Mit?

- Látott valamit?

- Alighanem lekéstünk róla.

A vihar ebben a pillanatban megjuhászodott, a szél szelíden lengette az ágakat.

- Mit látott és hol? - kérdezte Ramirez.

A lány beszámolt neki a fényfoltról. A vihar látványa felborzolta az idegeit, alig tudott uralkodni magán.

- Azt hiszem, repülő volt. Esküdni mernék, hogy belezuhant a tengerbe.

Az elegáns mexikói atyáskodva megrázta a fejét.

- Ne aggódjon, Brigitte! A hurrikán miatt órák óta repülési tilalom van érvényben. Mint már említettem, tegnap óta ezt harsogja a rádió. Ezért is csodálkoztunk, hogy kegyedet itt üdvözölhetjük. Aki idehozta magát ma reggel, előbbre tartotta a pénzt az életüknél.

- Kivéve, ha a pilóta nyugat felé távozott - kotnyeleskedett Karlowsky.

- Lehetséges. Merre ment a hidroplán?

Brigitte a fejét rázta. Attól, hogy ő keletnek látta elhúzni, meg is fordulhatott. Elvégre repülő, a levegőben arra kanyarodik, amerre akar.

A vihar újra lecsapott. A szél felkorbácsolta a tengert, jókora hullámot görgetett keresztül a szigeten. Brigitte ijedtében felsikoltott. A víz az üvegfal negyedéig beterítette a környéket, azután gyorsan visszahúzódott anélkül, hogy egyetlen csepp áthatolt volna a falon.

Ramirez igyekezett megnyugtatni.

- Mint mondtam, a háznak ez a része vihar biztos. Nem hatol be sem a víz, sem a szél.

A lány bólintott, hogy megértette, de belül tovább reszketett. Ha a kinti ítéletidőtől védve is volt, még mindig tartott a négy titokzatos férfitől. Legalább tudná, kik ők, mert abban biztos volt, hogy nem Ramirez hamisított képeit őrzik. Sőt egyáltalán nem érdeklik őket a festmények, ahogy magát Ramirezt sem.

Az eső vadul verte az ablakot, a szél dübörgött és a hullámok újra meg újra átcsaptak a fejük fölött. A férfiak felsorakoztak Brigitte mellé. Úgy bámulták a hurrikánt, mintha nekik is ez lenne az első.

Roland ismét belefogott egy buta iskolás történetbe. Ott tartott, hogy a tanár mindenkit a felállított, amikor valaki hangosan krákogni kezdett a hátuk mögött.

Ramirez megperdült, míg Hess és Crux mozdulatlanul nézte tovább az ítéletidőt. Karlowsky bólogatni kezdett, odalépett Brigittéhez és a jövevény felé mutatott.

- Engedje meg, hogy bemutassam önnek a barátunkat: az úr Daniel Norton.

Brigitte megfordult. Amint megpillantotta az ajtóban álló férfit, halkan felsikoltott. Sejtette, hogy találkozni fog Alfonzzal, mégis meglepte, hogy egyszer csak ott áll az ajtóban.

- Daniel, ez a hölgy egy igen érdekes történetet mesélt nekünk az Alfonz Ritter von Mattendorf alapítványáról. Mondd csak, Daniel, ismersz te ilyen nevű alapítványt? Vagy nem ismersz, Daniel?

Különös hangsúllyal beszélt, és amikor kiejtette Daniel nevét, erősen megnyomta azt.

- Daniel, mit tudsz erről az Alfonz Ritterről?

Beszéd közben odasétált hozzá, a vállára tette a kezét és mélyen a szemébe nézett. Alfonz-Daniel kínjában egyik lábáról a másikra állt, a fejét vakargatta vagy a szája szélét húzogatta, ami éppen eszébe jutott.

- Daniel fiam! Látod ezt az ifjú hölgyet? A vihar miatt kénytelenek voltunk megmenteni az életét. Robertónak nem sikerült beadni neki a festő-mesét, pedig elhiheted, remekül csinálta. Szegény lány még mindig azt hiszi, hogy vagy drogbárók vagyunk, vagy emberrablók. Esetleg mindkettő. Na, már most az itt a kérdés, hogy mit csináljunk vele, mert...

Fülsiketítő robajjal elhúzott fölöttük egy hullám. Karlowsky erre az időre elhallgatott. Amint beállt a viszonylagos csend, folytatta, mintha mi sem történt volna.

- ...mert a hölgy neked köszönhetően van itt.