Térhurok_beleolvasás

Volt valami különös abban, ahogy a pályaudvar előtt találtam magam. Mondhatnám, hogy ott teremtem a semmiből, vagy hogy egyik pillanatban még itt voltam, a másikban ott, de egyik sem fedné a valóságot. Akárhányszor töröm a fejem, képtelen vagyok felidézni az erőt, amely akkor este erre a helyre repített.

Rosszul mondom, mert nem repített. Nem is dobott, hiszen ugyanott álltam, ahol korábban, mégis... Fogalmam sincs, mikor és hogyan változott át körülöttem a világ. Ugyanaz voltam, aki korábban, megfűszerezve némi elmebajjal, pontosabban amnéziával, mert arra sem emlékeztem, hol voltam korábban. Annyit tudtam csak, hogy nem a pályaudvar előtt.

Bal karomban vaskos, sárga mappa, itt-ott kilógott a belegyömöszölt papírlapok széle. A guminál egy dolgozat begyűrődött, a gerincén pedig, ahová a tollat tűztem, kicsit megtört a keménypapír borítás. Ha akartam volna, elolvashattam volna az első lapot. Egyelőre megelégedtem a tetején olvasható névvel: Ewa Mallky.

Ismeretlenül csengett, ahogy kimondtam magamban. Logikusnak tűnt, hogy ha a kezemben tartott mappán szerepel, akkor az én nevem, mégsem éreztem magamhoz tartozónak.

Erősen sötétedett. Mintha tücskök ciripeltek volna a fűben, és egy láthatatlan villanyvonat suhant el mögöttem, miközben a fura helyet szemléltem. Mert fura volt, ezt nem vitathatom el tőle.

Az előbb azt mondtam, pályaudvar előtt álltam. Most értsd úgy, hogy a legkülönösebb pályaudvar előtt, ahol ember állhat. Az épület még rendben volt, kicsit koszos, kicsit poros, kicsit elhanyagolt, olyan igazi pályaudvar, még a formája is stimmelt. Az egyetlen elsuhanó szerelvényen kívül azonban csend volt odabent, sem emberek nem zsivalyogtak, sem vonatok nem dübörögtek, pedig egy pályaudvaron mindkettő mondhatni alapkövetelmény.

Körülnéztem, és a látványtól elfelejtettem a pályaudvart. Egy élő fa állt előttem, amely halvány, kékesfehér fényt bocsátott ki. Mögötte még több világító fa állt, egy egész parknyi. A bokrok is világítottak, a gyep is, az ágyások virágai meg egyenesen szikráztak, mint a tűzijáték. A fényektől tátva maradt a szám.

Mindig szerettem a biológiát, kémiát és általában az életműködésről szóló tudományokat, nem is értem, miért a történelmet választottam a biológia helyett... Ma is emlékszem az érzésre, amikor először megláttam ezeket a fákat. Szerettem volna megfogdosni, letépni a leveleiket, megvizsgálni egy mikroszkóp alatt, megérteni, kitanulni a titkaikat.

A biolumineszcencia ilyen hatalmas mértékű jelenléte belém fojtotta a szuszt, és mivel levegő nélkül nincs élet, megszédültem és a földre esett mappám mellé tottyantam. A fejem zsibongott, de csak nem értettem a látottakat.

Ekkor mellém lépett a világegyetem legkülönösebb embere. Piros kabátot és nadrágot viselt, e ruházat első pillantásra természetes anyagnak látszott. Habár rég láttam posztót, megesküdnék rá, hogy abból volt. Emberem fején csúcsos, kemény sisak, alatta piros, göndör haj. Nem vörös, a legpirosabb piros, amit valaha láttam. Még a cipője is piros volt. Ettől eltekintve pont olyannak látszott, mint akármelyik hímnemű embertársam. Otthon senki nem viselt volna ilyesmit, ezért láttam furcsának.

Mondott valamit, amit nem értettem. Aztán még valamit, majd hosszan csacsogott, míg fel nem álltam és össze nem szedtem a papírjaimat. Nem elég, hogy egyetlen szavát sem értettem, de beazonosítani se tudtam a nyelvet. Pötyögök valamit németül, vartyogok kicsit franciául, kotyogok keveset olaszul és nyekergek oroszul, ez a nyelv azonban egyikre sem hasonlított. A hanglejtés, a szavak ismeretlenül hangzottak. A férfi meg csak mondta, mondta, néha udvariasnak tűnt, máskor sürgetőnek, olykor követelőzőnek, ahogy a rendőrök próbálkoznak, ha nem kapnak választ a kérdéseikre.

Egyszer sikerült végre felállnom. A lehető legtisztábban azt mondtam:

- Megszédültem, de már jobban vagyok.

A biztonság kedvéért megismételtem franciául, németül és oroszul, legvégül olaszul. Attól, hogy én nem értettem őt, ő még megérthetett volna engem, de nem értett meg, sőt, most ő pislogott olyan értetlenül, mint én az előbb. Megvakarta a fejét tanácstalanságában - ez olyan emberi, pedig nem kételkedtem az emberi mivoltában. Megint mondott valamit, és elhallgatott.

Éreztem a köztünk vibráló, a másik meg nem értéséből adódó feszültséget.

Majd hirtelen... a kezét nyújtotta, mint egy barát. Hagytam, hogy megfogja az enyémet, és szelíden vezessen egy közeli, átlátszó pavilonig. A magától nyíló ajtó mögé, egy falra feszített fényképig vitt, melyen zöld terület látszott felülnézetből. Emberem nyitott tenyerét a kép fölé tartva ökölbe zárta az ujjait. A zöld terület zsugorodni kezdett. A kép szélein újabb területek úsztak be. Olybá tűnt, mintha egy műhold egyre táguló léptékű felvételét nézném. A harmadik ökölbe zárásra színes foltok vették körbe a nagyjából kör alakú zöldet. Ekkor emberem félreérthetetlen gesztust tett: nyitott tenyerével a képre mutatott, mintha azt kérte volna, mutassam meg, honnan jöttem, jóllehet továbbra sem értettem a szavait.

Közelebbről is megbámultam a képet. Északon, vagyis a tetején sárga foltokat láttam, délkeleten vizenyős kéket sárga és zöld foltok között, középen pedig a rengeteg zöldet és néhány szürke vonalat, mint később megtudtam, aszfaltszerű utak csíkjait. Házakat ekkora magasságból lehetetlen volt kivenni, habár néhány pacáról sejtettem, hogy nagyobb építmények lehetnek. Nyugaton ültetvényekre emlékeztető négyszögek sorakoztak szabályos rendben. Ahogy később megtudtam, valóban ez a hely éléskamrája.

Amennyire meg tudtam ítélni, a zöld terület nagyjából 30-40 ezer négyzetkilométer lehetett, mint egy nagyváros, vagy még inkább egy megye az én Földemen.

Felemeltem a kezem és elismételtem a férfi kézmozdulatát. A látvány engedelmesen tovább tágult. Délkeleten a halványkék folt nagyobbra nőtt, mint mellette a zöld, a kép többi részén a sárga uralkodott. Addig távolítottam a képet, míg az egész bolygó láthatóvá vált.

A látványtól tágra nyílt a szemem, ijedtemben nekihátráltam egy kemény és hétköznapi íróasztalnak, és mielőtt újra elvesztettem volna az egyensúlyomat, megkapaszkodtam a szélében. A világoskék folt aprócska, lefolyástalan tó volt, a zöld folt egy zöldes szeplő egy bolygó méretű sivatagban.

Fiatal, képzelgésre hajlamos agyam a jövőbeli Földet látta maga előtt, józan eszem azonban azt diktálta: ez nem a Föld és nem a jövő. Az idő ugyanaz a jelen, mint azé a helyé, ahonnan ide kerültem. Az univerzum a más.

Jeges rémület kúszott fel a gerincemen. Megjelenhettem volna egy csillag belsejében, vagy a levegő nélküli világűrben. Vagy egy légkör nélküli bolygón. Vagy ezen, de valahol a sivatagban. Vagy a tóban, ami azért lett volna végzetes, mert rossz úszó vagyok. Szerencsémre a pályaudvar elé tett le a sors. Egy pályaudvar elé, ahonnan - most már biztosan tudtam - sehová nem indulnak vonatok.

A férfi visszahozta az előbbi képet, ahol még belefért a tó melletti oázis a keretbe, és újra rám mutatott. Grimaszolva néztem vissza rá. Hogy várhatja el, hogy megmutassam a szülőhelyemet, ha nem látom a képen?

Ekkor megtapasztaltam a legbrutálisabb atrocitást, ami az itt tartózkodásom alatt ért, a férfi megfogta a jobb kezem mutatóujját és hozzáérintette a képhez a pályaudvar előtti térnél ott, ahol nemrég felbukkantam a semmiből. Azután a mappámra írt nevemen húzta végig az ujjam - jobbról balra és a számra mutatott. Azt akarta, hogy mondjam ki a nevem, bár ma sem értem, honnan tudta, hogy oda nevet kell írni? Máshol nem szokás, csak nálunk.

- Ewa Mallky - mondtam megszeppenve.

Halk sustorgás jött a falakból, miközben a korábbi műholdfotó helyén az arcképem jelent meg. Az arcom után a mellkasom, csípőm, lábam következett. Ott voltam a képernyőn teljes életnagyságban.

Visszatértem az amnézia-verzióhoz. Hisz én ide tartozom, hogy máshogy lennék benne az adatbázisban? Történt velem valami, ezért nem emlékszem semmire - de ahogy lenéztem, megláttam a szoba több pontjáról rám irányuló vékony, sárga fénysugarakat, melyek sárga fénypöttyökként a bokámnál tartottak éppen, és futottak le a talpam felé. Ezáltal új értelmet kapott az "adja meg nevét, lakcímét... cipőméretét" szállóige, melyet a túl részletes adatszolgáltatási kötelezettségekre használunk otthon. Otthon? Még mindig nem emlékeztem, hol a Föld és hol az én helyem rajta.

A képem helyén ismeretlen számok vagy betűk futottak fel szédítő gyorsasággal. Felvillant egy pillanatra sok más testrészem mellett a lyukas szemfogam, melynek betömetését halasztottam egy ideje. Egy csomós ínszalagot is felismertem, ami a térdemben lehetett, mert ott fájdogált akkortájt.

Alig egy perccel később a férfi a hátam mögé mutatott, ahol fehér tálcán négyzet alakú fémlapocskát láttam, alig nagyobbat egy közepes pénzérménél. Emberem a lapra mutatott, majd a csuklóm belső részére, közvetlenül az erek fölött. Meg kellett ismételnie, hogy rájöjjek, azt akarja, hogy tegyem a lapocskát a jelzett helyen a saját bőrömre. Egyszerű műveletnek látszott, megtettem.

A lap a csuklómhoz érve elsötétült és összeolvadt a bőrömmel. Semmit nem éreztem közben, sőt megijedni sem volt időm, olyan gyorsan történt.

A férfi kitessékelt a pavilonból, morgott valami búcsúzásfélét és eltűnt az életemből.

Ismét a pályaudvar előtt álltam, szemben a világító növényekkel. A félhomályos pavilon belesüllyedt a tér burkolatába, és leszámítva a szél susogását, tökéletes csend lett.

A köd lassan oszladozni látszott a fejemben. Noha konkrét történések nem rémlettek, rám tört a félelem, melyről határozottan tudtam, hogy közvetlenül az idekerülésem előtt éreztem.

Hajnaltájt félig leomlott emeletes házak között botorkáltam. A pályaudvar előtt feltört félelem annyira elvette az eszemet, hogy nem emlékeztem, milyen úton jutottam ide. A talpam égett, az izmaim görcsöltek, nyilván egész éjjel bolyongtam öntudatlanul.

Egyszer csak felragyogott a fény, bár a napot nem láttam sehol. Rettenetesen fáradt voltam. Az omladékok elszürkült díszletében nyitott kaput kerestem, egy védett menedéket, ahol meghúzhatom magam.

Karórám szerint délelőtt tizenegykor ráakadtam a jó állapotú, lefelé vezető lépcsőre, melyet törmelék helyett érintetlen por borított. Odalent a félhomályban egyetlen nagy helyiség volt. A fal repedéséből előcsörgedező víz egy szakaszon keskeny vájatban haladt, majd mielőtt eltűnt volna egy másik falrésben, kristálytiszta tócsába gyűlt a padló legmélyebb részén. Elfeledkezve az óvatosságról, ittam belőle, amennyit bírtam, azután szétnéztem a félhomályban.

Nagyobb volt, mint a kollégiumi szoba, ahol negyedmagammal éltem az évnyitó óta.

A sarokban lévő lomok között kotorászva találtam egy ágynak használható puha, szivacshoz hasonló lapot, takarónak pedig nagy, poros lepleket. Nem tudom, miért ragaszkodtam a régi beidegződésekhez, talán a hely reménytelensége késztetett rá. Alhattam volna a földön, elég meleg volt hozzá, de nekem még itt is paplanos ágy kellett.

Miután leülepedett a keresgélésem nyomán felkavarodott por, lefeküdtem és elaludtam anélkül, hogy elgondolkodtam volna a továbbiakon. Nem hiányoztak a társaim, sem a kollégium, sőt, még az egyetem sem.

A karórám szerint négykor ébredtem, de hogy nappal, vagy éjszaka, még nem tudtam. Az izmaim megmerevedtek, a legapróbb mozdulatra is nagy fájdalmat éreztem. Az álomtalan alvás után szenvedéssel teli nap várt.

Felmásztam a lépcsőn és újra ott álltam a félig leomlott emeletes házak között. Jóllehet, az órám fél ötöt mutatott, és ismét hiába kerestem a napot, erős fény fogadott. A hőmérsékletből tavasz végére saccoltam az évszakot, noha azt sem tudtam, vannak-e évszakok ezen az elátkozott helyen.

Megkordult a gyomrom, mire a szemem automatikusan éttermet vagy boltot keresett. Egyik sem volt a környéken, és ha lett is volna, miből vásárolok be? A zsebem üres volt.

A vasbetonvázak és törmelékhalmok ritkás sora előtt a nyílegyenes, földes utca mindkét vége a távolba veszett. A házroncsok között sűrű facsoportok álltak, mintha az itteniek egyenesen az erdőbe építkeztek volna. A távolból tompa durranás, majd omlás hangja hallatszott, azután körbevett a csend és a mozdulatlanság.

Halványan emlékeztem rá, hogy jobbról jöttem, ezért most balra fordultam. Úgy gondoltam, hogy a pályaudvartól nyugatra lehetek, közel az ültetvényekhez, ahol pedig ültetvény van, ott ennivalónak is lennie kell. Egy gyümölcsfa vagy termő répaföld, bármi jól jött volna.

Félórás, fájdalommal teli séta után az út baloldalán feltűnt az első parcella, alacsony, paradicsomszerű bokrai apró, bordó bogyókat neveltek. A közelben emberek dolgoztak, hajladoztak. Azt hittem, ha észrevesznek, bajba kerülök, ezért továbbmentem.

Messzebb, ahonnan már nem látszottak a munkások, kordonra futtatott uborkát találtam. A termések olyan hosszúak voltak, mint az alkarom. A kordonok mellé két-két lapos, széles ládát készített valaki. Azt gondoltam, nekem tették oda. Reméltem, ha teleszedem a két ládát, elvihetek pár darabot a termésből.

Sajgó izmaim tiltakoztak a munka ellen, ám hamar megteltek a ládák. A biztonság kedvéért két másik kordon ládáit is megtöltöttem, mielőtt be mertem falni az első uborkát - melynek tökéletes, hamisítatlan uborka íze volt. Ezután átmentem a szomszédos parcellához, ahol eperszerű bogyók illatoztak alacsony, fás szárú bokrokon. Itt öt-öt kis doboz várakozott soronként. Ezekből is teleszedtem vagy negyvenet, majd elvettem egy teli dobozt. Négy uborka és egy doboz eperszerű valami - ez volt az első itteni keresetem.

Visszatántorogtam romos otthonomhoz, mely elé indulás előtt törmelékdarabokból egy jókora x-et raktam ki, hogy könnyebben rátaláljak.

Útközben láttam két használhatónak látszó bútordarabot: egy asztalt és egy zárt ládát. Amint ettem pár falat uborkát és pihentem egy órát, visszagyalogoltam értük. Azt hittem, kevés lesz az erőm ahhoz is, hogy megmozdítsam az asztalt, ám az alig fél kiló volt. A láda úgyszintén. Mindkettőt felnyaláboltam és magammal vittem a rejtekhelyre. Találtam még egy elhajított söprűfélét, egy nagy, virágmintás textildarabot, egy lámpaszerűséget az oldalán nyomógombbal, és egy másik, zárt ládát, az előzőnél háromszor nagyobbat és vagy tízszer nehezebbet.

Reméltem, hogy a földön dolgozó munkások becsületesek, mert attól rettegtem, hogy elveszik tőlem ezt a hevenyészve összedobott otthont. Később eszembe jutott, hogy én is lehetek tolvaj az ő szemükben, sőt, talán pont az ő kincseiket raboltam el. Végiggondolva azonban a helyeket, ahonnét a dolgaim származtak, úgy láttam, rég nem szolgáltak emberi lakhelyként.

Ajtónak az új textildarabot rögzítettem a nyílás fölé, a többi szerzeményemet a falak mentén rendeztem el. Újdonsült otthonom így egészen lakályos lett.

Mire tisztára sepertem a poros padlót, elhagyott az erőm. Lefeküdtem a lapra, magamra húztam a vékony, ám annál melegebb takarómat és rágcsálni kezdtem az illatos, piros eperfélét. Habár édes volt, lisztesnek is tűnt, ugyanakkor keserű utóíz maradt utána a számban. Meg kellett volna főznöm fogyasztás előtt?

A teli gyomrom lassan megnyugtatott és a nyugalomban beugrott az egyetem, ahol nemrég kezdtem tanulni. Unaloműzésképpen elővettem a sárga mappát, és kinyitottam. Arra számítottam, hogy a tanulmányaimmal kapcsolatos jegyzeteket fogok benne találni.

Csalódottan néztem a majdnem üres füzeteket. Az a néhány sor, ami szerepelt bennük, iszonyatos macskakaparással íródott. Nagy nehezen kiböngésztem pár szót, de nem lettem okosabb. Találtam még egy atlaszt, valamint pár nyomtatott brosúrát vizsgaidőpontokkal. Kettőt bekarikáztak közülük, a többi mellett kérdőjelek sorakoztak.

Ewa, Ewa - futott át az agyamon, - még mindig reménytelen vagy!

A gondolat végére biztosan tudtam, hogy nem én vagyok Ewa Mallky.

Ewa az iskola legrejtélyesebb nője volt. Most tekintsünk el a gonosz pletykáktól, miszerint senki nem tudta, ennyi ésszel miként jutott túl az első elemin.

Ewa személye nem izgatott annyira, mint a sajátom, mert ha a nevem nem Ewa Mallky, ki vagyok én?

Biztosan feltetted már a kérdést, hogy miért nem próbáltam kiutat keresni? Miért nem rohantam oda a munkásokhoz a parcellánál, hogy megmutassák a hazavezető utat? Vagy miért hagytam elmenni a piros hajút?

Azt hiszem, az első napokban még nem fogtam fel a történteket. Rossz álomnak hittem a pályaudvart, a piros ruhás férfit, az éhséget, a poros pincelakást. A régi beidegződések szerint cselekedtem, és itt is bebizonyosodott, mennyire nem számíthattam korábban senkire, hiszen most sem tettem másként, mint szoktam, egyedül oldottam meg a problémámat.

Azon kívül azért sem kértem segítséget, mert az első pillanattól fogva éreztem, hogy nem érnék el semmit. Az összes helyi hozzám hasonló áldozat.

Estefelé emberi hangokra ébredtem. Odafent legalább négyen beszélgettek azon az ismeretlen nyelven, amin a piros hajú próbált szót érteni velem. Egy szavukat sem értettem, mégis nyilvánvaló volt, hogy ugyanaz a nyelv. Mintha valami afrikai nyelvjárás lett volna, bár voltak benne ismeretlen hangok is.

Felkeltem és hallgatóztam. Az izomlázam rohamosan javult, már alig éreztem a húzódást.

Egy nőt és három férfit hallottam a lépcsőm tetején állva beszélgetni, majd egyikük elment, a lépteinek elhaló zaja visszhangzott a pince falai között. Nemsokára visszajött, a zörejekből ítélve valamit húzott maga után.

Egy darabig bírtam a feszültséget, végül elsírtam magam. Azt hittem, az itteni rendfenntartó erők kiszúrtak és most felszólítanak, hogy hagyjam el a területet. Vagy be akarnak zárni, vagy...

További találgatások helyett letöröltem a könnyeimet, vettem egy mély lélegzetet, kihúztam magam és felsétáltam a felszínre.

A négy ember, mert emberek voltak ők is, bár elég fura kinézetűek, kisebb tűz körül üldögéltek az út kellős közepén. Egyikük, egy férfi, akinek szőke hajában zöldes szín játszott - észrevett, erre mind integetni kezdtek, hogy menjek oda hozzájuk. Sosem voltam túl jó megfigyelő, de megesküdtem volna rá, hogy ezeket láttam az ültetvényen. Amikor odaértem hozzájuk, felálltak és alaposan megnéztek.

A nő, akinek kezeslábasa fényes anyagból készült, de inkább védőruhának látszott, mint diszkó szerelésnek, felemelte a csuklómat, melyre a fémszínű bélyeget tettem. Mindnyájan elhúzták a szájukat a sötét szín láttán. Felmutatták a saját csuklójukat, nem volt bélyegük.

A maradék két férfi közül a fiatalabbnak a sárga árnyalataiban ragyogott a szeme, a másik szokatlanul alacsonyra nőtt, majdnem törpe volt. Mindkettőjük ruházata hétköznapinak mondható, hosszú ujjú pólószerűség egyszerű nadrággal.

A zöldes hajú magára mutatva bemutatkozott: Rij Resroj, vagyis én így értettem. A többiek neve végtelen magánhangzókká olvadt össze, a nőé Aaaa, a törpéé Uooo, a sárga szeműé talán Biii. Nézd el nekem, hogy nem emlékszem pontosan, hisz nagyon rég volt, és annyi minden történt azóta.

Estig köztük üldögéltem és csendben figyeltem a beszélgetésüket. Eleinte féltem, hogy mindjárt ránk tör a hatóság a tűz miatt. Otthon nem gyújthatunk tüzet a környezetszennyezés miatt, később azonban, amikor rájöttem, milyen kellemes a lángokba bámulva elálmodozni, elfelejtettem a félelmet.

Néha ők hoztak ágakat, néha én. Amikor már nem féltem tőlük, próbáltunk beszélgetni, de leginkább ők mutogatták a tárgyakat és mondták a nevét. Amit tudtam, elismételtem utánuk, miközben majd szétvetett a félelem és a türelmetlenség, ekkorra ugyanis feltámadt bennem a dac és a düh. Mondják meg, hol vagyok, és hogyan kerültem ide! - szerettem volna a képükbe ordítani. - Mondják meg, hogy' jutok haza! Mondják meg, mit keresek itt? És miért? Miért éppen én?

Egyetlen dolog nyugtatott meg, a tűz. Ismerős volt, melengető, otthonos, noha korábban legfeljebb a kollégium nappalijában láthattam.

Késő éjjel lelocsoltuk a lángokat, a magunk sajátos módján elköszöntünk egymástól, a nő balra ment, a férfiak jobbra, én meg vissza az alagsorba.

Nyolc órával később éjszakai sötétségre ébredtem. Az órám fél hetet mutatott, számításaim szerint estének kellett volna lennie.

Meg kellett állapítanom, hogy az itteni nappalok és éjszakák legalább másfélszer olyan hosszúak, mint az én Földemen. Julia Koole Földjén.

Belém hasított a felismerés, hogy emlékszem a nevemre. Julia Koole vagyok, 18 éves, első éves egyetemi hallgató. És... még nem láttam olyan műszaki berendezéseket, amiket a piros hajú használt.

Világosan emlékeztem rá, hogy szinte semmi nem köt a szülőföldemhez. Sosem kötődtem a szüleimhez. Ha tudnád, milyenek rettenetesek voltak, megértenéd. Barátaim se nagyon akadtak, leszámítva azt a férfit, akivel az éjszakát töltöttem... Persze Kari minden útjába kerülő lánnyal lefeküdt. Jól sejted, én is bedőltem a szép szavainak és az ígéreteinek. És Ewa, akinek a mappája valami véletlen folytán hozzám került... Nekem is ugyanilyen volt, valószínűleg rosszat kaptam fel, amikor menekülnöm kellett Kari lakásából.

Alig vártam a reggelt és az új ismerőseimet, akik az első hajnalpírral meg is érkeztek, és egyre az ültetvények felé mutogattak. Még nem értettem a nyelvüket, pár szót azonban világosan kihallottam belőle. Tűz, fák, ég. Szerettem volna válaszolni nekik. Egyelőre csak a saját nyelvemen ment volna, azt meg tegnap sem értettek.

Míg ők lemaradtak a bordó bogyós növényeknél, engem előreküldtek az uborkához. Előtte elmutogatták, elmondták, hogy addig szedjem, míg bírom. Ne törődjek a két ládával, ami, ha megtelt, üres kerül a helyére. Azt hittem, rosszul értem őket, de mikor láttam, hogy a két teli láda egyszer csak belemerül a földbe, és két üres emelkedik fel helyette, megértettem, hogy komplett szállítórendszer működik a talaj alatt.

Hatvan ládát töltöttem meg, mire elfáradtam, és láda sem jött több. Egy órával később mellém értek az ismerőseim, és az eperszerű terméssel folytattuk a szedést. A törpe buzgón mutatta és magyarázta, hogy ne nyersen egyem, mert rossz az íze. Kár, hogy késett egy napot az intelmekkel. Később babszerű indákról szedtünk babszerű terméseket. Úgy látszott, itt nincs megkötés, mennyi szedhető egy nap, mert vég nélkül jöttek a dobozok.

A mellettünk lévő parcellán önműködő gép telepített palántákat.

Hatórányi munka után visszatértünk a házam elé. Uooo tüzet gyújtott, epret sütögettünk fölötte, melynek a hőtől tökéletes, bár kissé sótlan sült hús íze lett. Társaim beszélgettek, én hallgattam őket és alig vártam, hogy alhassak egy kicsit. Estefelé újból összegyűltünk, és ismét észrevettem, hogy kiértek pár új szót a beszédükből.