Városi Emese


Miért írok álnéven? Mert a polgári nevemet a polgári életemhez használom. Az írás számomra kikapcsolódás, íráskor más ember vagyok, így adódik, hogy ennek a másik embernek másik neve is legyen. A valósághoz közelebb álló írásokhoz a Városi Emesét használom.

Városi Emese először említés szintjén jelent meg az Éva naplója című könyvemben. Aki még emlékszik rá, ő volt Szentmiklósi Pál sohasem látott, sznob felesége, aki a történet folyamán el is hagyja őt egy másik férfi kedvéért.

Az Élet ajándékba című novellámban már főszereplő. Itt már újra férjes asszony, a gyerekei még kicsik.

A következő írás, melyben egyszerre szerzőként és főszereplőként is feltűnik, a Tündérhegy legendája. Emese (vagyis én, Emese alakjában) E/1-ben meséli el a történetet. Emese itt már kilép az egyszerű karakterek szinjéről, a kalandján túl megtudunk róla néhány apróságot, például, hogy egy városszéli lakótelepen lakik. Már felnőttek a gyerekei, ismét elvált, most egyedül él, és új szerelem sincs az életében. Még mindig hajlamos túlreagálni a dolgokat, ennek köszönheti a címbeli kalandot.

Amikor nevet kerestem a fejfájós hölgynek, az Emese ugrott be először. Próbáltam a novella megírása után másikat keresni, de hiába minden, a később kitalált változatok még ennyire sem tetszettek. Végül így hagytam, hátha később... De később sem változott a véleményem, Emese Emese maradt.

Városi Emese negyven elmúlt, a válása óta egyedül él. Kissé nyegle, kissé nemtörődöm, olykor unott, máskor indokolatlanul izgatott. Meggyőződése, hogy utálja a természetet, viszont imádja a plázákat, szeret vásárolni és barátnőkkel találkozni.


Szereti butábbnak mutatni magát, mint amilyen. Szeret értetlenkedni, imádja a kényelmet, ha minden körülötte forog. Amolyan igazi, mai szingli... vagyis ezt hiszi magáról. A valóságban azonban mások vagyunk, mint hisszük. Az igazi énünk a nehéz helyzetekben, cselekedeteink által mutatkozik meg.

Emese igazi csupaszív asszony, ha kell, anyáskodó, ha kell, filozófus. Bár nehezen mozdul ki a komfortzónájából, minden rejtélynek igyekszik a végére járni. Keresi az igazi kalandot. Máskor nem tud túllépni a társadalmi beidegződéseken, és vannak esetek, amikor tehetetlennek bizonyul.

Élet ajándékba


A sorszámom szerint a negyvenedik vagyok, de nem hiszek neki. Ekkora embertömeg láttán nem hihetek.
Zaklatott vagyok. A tömegben valaki rosszul lesz, egy nővér vagy orvos sem siet a segítségére. A betegtársak leültetik, valaki palackból vizet ad neki. A nyüzsgés lassan beszédmorajjá szelídül.
Három hónapja szenvedek már. Néha fáj csak a fejem, akkor is épphogy, mégis itt áll a papírjaimon megfellebbezhetetlen diagnózis: agydaganat.
- Majd a biopszia megmondja, miféle - nyugtat az orvosom. - Nem, asszonyom, nem lehet elkerülni a műtétet. Hacsak...
Nincs hacsak, nekem élnem kell. Olyan fiatal vagyok még, és itt vannak a lányaim, a fiam, a férjem, miattuk muszáj - csapongnak a gondolataim. A rettegésem egyre erősebb.
Végre behívják az elsőt. A néni tétován döcögve eltűnik az ajtó mögött. Idegtépő tíz perc után kidöcög. A keze tele van papírokkal. A lánya melléugrik.
- Mit mondott az orvos, anyuka?
- Két hónap múlva kell jönni...
Csontsovány, lapos mellkasú fiatalasszony támolyog az ajtó felé. Haja helyét eltakarja a mintás kendő. Hatévesforma kisfia húzza befelé.
- Igyekezzen! Látja, milyen sokan vannak - sürgeti az asszisztens is.
Két perc sem telik bele, a fiatalasszony sírva lép ki a rendelőből.
- Én megmondtam. Ugye, anya? Igazam volt? - mosolyog fel rá a fia.
A nő megsimogatja a fejét. Már nem sír.
- Igen, te megmondtad...
Bemegy és kijön a következő. Félperces tragédiák peregnek le a szemem előtt. Tizenegy előtt végre beviszik a bácsit, aki még reggel lett rosszul. Sokáig van bent, aztán feltűnik egy betegszállító, kerekes széket tol maga előtt. Bemegy és kijön, a bácsi a székben ül, feje a mellére lóg. Összesúgnak mögötte a vénasszonyok:
- Ez se megy már haza a saját lábán...
Emberek jönnek-mennek, már csak húszan várakoznak előttem. Egy beteget hiába keresnek, nem jött el. Azonnal hívják a következőt... Így megy egész délelőtt.
Fél tizenkettő felé aggódva nézem az órát. Még öten várakoznak előttem, és már csak félóra van a rendelésből.
- Ellenőrzésre jöttem, kedvesem - nyugtat egy középkorú hölgy. - Egy perc alatt megvagyok, ne aggódjon!
Kifelé jövet kevésbé magabiztos. Futtában odavakkant egy viszlátot, és szinte menekül az épületből. Még hárman... Még ketten... Lassan túlfut a falióra mutatója a tizenkettőn.
Az utolsó sokáig van bent. Mindjárt én jövök. Istenem, mit vétettem, hogy itt adtál nekem mára találkát? Félek. Mi lesz, ha én is rossz hírt kapok? Nem műthető - ettől rettegek igazán. Mi lesz a lányaimmal, a fiammal? Ki neveli fel őket helyettem? És a férjem? Új asszonyt hoz a házhoz? Anyát a gyermekeimnek, ha én már nem leszek?
Látom magam előtt a temetésemet. Kicsijeim fekete ruhában állják körül a koporsómat. Félve méregetik a felnőtteket...
- Negyvenes - ordítja az asszisztens. - Maga a negyvenes? Akkor mire vár?
Tétován lépek be a rendelőbe. Az ablaknál ötvenes, szemüveges férfi áll: az onkológus.
- Jó napot kívánok...
- Ne húzza itt az időt! Hol vannak a leletei?




Majdnem elsírom magam a modortalansága miatt. Nem elég nekem, hogy rákos vagyok, még ezt is el kell viselnem?
Lazán elveszi a CT képet, és a fény felé tartja.
- Ezzel menjen fogorvoshoz - löki oda, s mintha ott se lennék, az asszisztenssel beszélget tovább.
- Szóljon fel a hatosba, hogy egy perc múlva ott vagyok - és kiviharzik a rendelőből.
Nem tudom, mitévő legyek. Menjek? Vagy visszajön még? Vagy a hatost... nekem készítik elő?
Az asszisztens hallgatagon beírja az adataimat.
- Visszajön még a doktor úr? - kérdem félve.
- Befejezte a rendelést. M'ért jönne vissza?
- Mert nem mondott semmit...
- Dehogynem. Azt mondta, a maga baja fogászati, nem onkológiai.
Érzem, óriási kő mozgolódik a szívemen.
- Ez mit jelent?
- Mutassa azt a felvételt!
Elveszi, nézegeti, forgatja, aztán rámutat arra az apró fehér gócra, ami a belgyógyászom szerint maga a rák.
- Ez nem daganat - mondja a folyosón használt arroganciával. - Begennyesedett egy foga, attól fáj a feje. Ne rettegjen itt nekem, hanem nézesse meg, mielőtt késő lenne.
A rendelő előtt le kell ülnöm. Egy gennyes fog? És agydaganat? Vagy csak gennyes fog daganat nélkül?
Hazafelé megállok az első táblánál, amire ez van írva: Dr. Harmat Imre fogszakorvos. Magánrendelés: Kedd 13-17. Mit ad Isten, éppen kedd van.
Az ajtó szinte magától nyílik. A fogadószobában mosolygós asszisztens ül egy plafonig érő filodendron előtt.
Félve adom elő a problémámat:
- Nem kívánom ingyen a doktor úr idejét... Csak annyit kérek, vessen egy pillantást a CT-re, és mondja meg, valóban csak egy gennyes fog a bűnös...
A nő hibátlan mosolyt villant rám.
- Ez csak természetes, jöjjön, éppen nincs senki a doktor úrnál!
A fogorvos is mosolyog. Megnézi a leletet és még mindig mosolyog.
- Rettenetesen magára ijeszthettek - mondja együttérzőn. - Tudja, Emese, ezért hagytam ott az államit. Mert így állnak az emberekhez.
Kedvesen elmagyarázza, mi lehet a baj. Egy meglazult gyökértömés, mellette bejutnak a baktériumok... míg beszél, meg is nyitja a gyökércsatornát. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fájt.
- Bocsásson meg ezért a kis kellemetlenségért - szabadkozik. - Így ni, most már minden rendben lesz. Azért felírok fájdalomcsillapítót és gyulladáscsökkentőt...
Érzem, ahogy a szám lassan megtelik gennyel.
- Mennyivel tartozom, doktor úr?
Dr. Harmat Imre elneveti magát.
- Lássuk csak... Az előtérben megnéztem egy képet, ahogy máskor, ez nem kerül semmibe. Itt bent meg kipróbáltam a fúrót, ahogy mindig, tehát ez se kerül semmibe. Menjen haza, drága Emese, és örüljön az életnek. Vegye úgy, hogy ajándékba kapta, cserébe a mai délelőttért. A recept darabja egy ezrest ér.
Kint megint szakad az eső, és a megbolygatott fogam is egyre jobban fáj. Míg átvágok a parkon a patika felé, hálát érzek ezért a fájdalomért. A régi életemben utoljára, az újban először.