Városi Emese
Miért írok álnéven? Mert a polgári nevemet a polgári életemhez használom. Az írás számomra kikapcsolódás, íráskor más ember vagyok, így adódik, hogy ennek a másik embernek másik neve is legyen. A valósághoz közelebb álló, ugyanakkor misztikus írásokhoz a Városi Emesét használom.
Városi Emese először említés szintjén jelent meg az Éva naplója című könyvemben. Aki még emlékszik rá, ő volt Szentmiklósi Pál sohasem látott, sznob felesége, aki a történet folyamán el is hagyja őt egy másik férfi kedvéért.
Az Élet ajándékba című novellámban (alább olvasható) már főszereplő. Itt újra férjes asszony, a gyerekei még kicsik.
A következő írás, melyben egyszerre szerzőként és főszereplőként is feltűnik, a Tündérhegy legendája.
Emese (vagyis én, Emese alakjában) E/1-ben meséli el a történetet.
Emese itt már kilép az egyszerű karakterek szintjéről, kalandján túl
megtudunk róla néhány apróságot, például, hogy egy meg nem nevezett város szélén, egy
lakótelepen lakik. Már felnőttek a gyerekei, ismét elvált, most egyedül
él, és új szerelem sincs az életében. Még mindig hajlamos túlreagálni a
dolgokat, ennek köszönheti a címbeli kalandot.
A svájci sapkás férfi (elvileg helyesírási hiba a különírás, de ennyi szerintem belefér az írói szabadságba) története egyszerre hétköznapi és rendkívüli. Mivel ezt ingyen lehet letölteni, sokan bepróbálkoztak vele, de bele is buktak. Nem azért volt ingyenes, mert ez a legkönnyebb írásom (épp ellenkezőleg, kellő fantázia nélkül senki ne vágjon bele, mert nem fogja érteni!). Emesének itt egy péntek délutánját mutatom be, amikor minden összejön, ami csak összejöhet, és egyik sem szimpla, hétköznapi történés. Szóval csak óvatosan a svájcisapkással!
Minden történetben kb. 44-45 éves, kivéve az Élet ajándékba (kb. 34), illetve az Éva naplója (19) című írásokat.
Szereti butábbnak mutatni magát, mint amilyen. Szeret értetlenkedni, imádja a kényelmet, ha minden körülötte forog. Amolyan igazi, mai szingli... vagyis ezt hiszi magáról. A valóságban azonban mások vagyunk, mint hisszük. Igazi énünk a nehéz helyzetekben, cselekedeteink által mutatkozik meg, és Emesének ezekből rengeteg jutott.
Emese igazi csupaszív asszony, ha kell, anyáskodó, ha kell, filozófus. Bár nehezen mozdul ki a komfortzónájából, minden rejtélynek igyekszik a végére járni. Keresi az igazi kalandot. Máskor nem tud túllépni a társadalmi beidegződéseken, és vannak esetek, amikor tehetetlennek bizonyul.
Élet ajándékba
A sorszámom szerint a negyvenedik vagyok, de nem hiszek neki. Ekkora embertömeg láttán nem hihetek.
Zaklatott vagyok. A tömegben valaki rosszul lesz, egy nővér vagy orvos
sem siet a segítségére. A betegtársak leültetik, valaki palackból vizet
ad neki. A nyüzsgés lassan beszédmorajjá szelídül.
Három hónapja szenvedek már. Néha fáj csak a fejem, akkor is épphogy,
mégis itt áll a papírjaimon megfellebbezhetetlen diagnózis: agydaganat.
- Majd a biopszia megmondja, miféle - nyugtat az orvosom. - Nem, asszonyom, nem lehet elkerülni a műtétet. Hacsak...
Nincs hacsak, nekem élnem kell. Olyan fiatal vagyok még, és itt vannak a
lányaim, a fiam, a férjem, miattuk muszáj - csapongnak a gondolataim. A
rettegésem egyre erősebb.
Végre behívják az elsőt. A néni tétován döcögve eltűnik az ajtó mögött.
Idegtépő tíz perc után kidöcög. A keze tele van papírokkal. A lánya
melléugrik.
- Mit mondott az orvos, anyuka?
- Két hónap múlva kell jönni...
Csontsovány, lapos mellkasú fiatalasszony támolyog az ajtó felé. Haja
helyét eltakarja a mintás kendő. Hatévesforma kisfia húzza befelé.
- Igyekezzen! Látja, milyen sokan vannak - sürgeti az asszisztens is.
Két perc sem telik bele, a fiatalasszony sírva lép ki a rendelőből.
- Én megmondtam. Ugye, anya? Igazam volt? - mosolyog fel rá a fia.
A nő megsimogatja a fejét. Már nem sír.
- Igen, te megmondtad...
Bemegy és kijön a következő. Félperces tragédiák peregnek le a szemem
előtt. Tizenegy előtt végre beviszik a bácsit, aki még reggel lett
rosszul. Sokáig van bent, aztán feltűnik egy betegszállító, kerekes
széket tol maga előtt. Bemegy és kijön, a bácsi a székben ül, feje a
mellére lóg. Összesúgnak mögötte a vénasszonyok:
- Ez se megy már haza a saját lábán...
Emberek jönnek-mennek, már csak húszan várakoznak előttem. Egy beteget
hiába keresnek, nem jött el. Azonnal hívják a következőt... Így megy egész
délelőtt.
Fél tizenkettő felé aggódva nézem az órát. Még öten várakoznak előttem, és már csak félóra van a rendelésből.
- Ellenőrzésre jöttem, kedvesem - nyugtat egy középkorú hölgy. - Egy perc alatt megvagyok, ne aggódjon!
Kifelé jövet kevésbé magabiztos. Futtában odavakkant egy viszlátot, és
szinte menekül az épületből. Még hárman... Még ketten... Lassan túlfut a
falióra mutatója a tizenkettőn.
Az utolsó sokáig van bent. Mindjárt én jövök. Istenem, mit vétettem,
hogy itt adtál nekem mára találkát? Félek. Mi lesz, ha én is rossz hírt
kapok? Nem műthető - ettől rettegek igazán. Mi lesz a lányaimmal, a
fiammal? Ki neveli fel őket helyettem? És a férjem? Új asszonyt hoz a
házhoz? Anyát a gyermekeimnek, ha én már nem leszek?
Látom magam előtt a temetésemet. Kicsijeim fekete ruhában állják körül a koporsómat. Félve méregetik a felnőtteket...
- Negyvenes - ordítja az asszisztens. - Maga a negyvenes? Akkor mire vár?
Tétován lépek be a rendelőbe. Az ablaknál ötvenes, szemüveges férfi áll: az onkológus.
- Jó napot kívánok...
- Ne húzza itt az időt! Hol vannak a leletei?
Majdnem elsírom magam a modortalansága miatt. Nem elég nekem, hogy rákos vagyok, még ezt is el kell viselnem?
Lazán elveszi a CT képet, és a fény felé tartja.
- Ezzel menjen fogorvoshoz - löki oda, s mintha ott se lennék, az asszisztenssel beszélget tovább.
- Szóljon fel a hatosba, hogy egy perc múlva ott vagyok - és kiviharzik a rendelőből.
Nem tudom, mitévő legyek. Menjek? Vagy visszajön még? Vagy a hatost... nekem készítik elő?
Az asszisztens hallgatagon beírja az adataimat.
- Visszajön még a doktor úr? - kérdem félve.
- Befejezte a rendelést. M'ért jönne vissza?
- Mert nem mondott semmit...
- Dehogynem. Azt mondta, a maga baja fogászati, nem onkológiai.
Érzem, óriási kő mozgolódik a szívemen.
- Ez mit jelent?
- Mutassa azt a felvételt!
Elveszi, nézegeti, forgatja, aztán rámutat arra az apró fehér gócra, ami a belgyógyászom szerint maga a rák.
- Ez nem daganat - mondja a folyosón használt arroganciával. - Begennyesedett egy foga, attól fáj a feje. Ne rettegjen itt nekem, hanem nézesse meg, mielőtt késő lenne.
A rendelő előtt le kell ülnöm. Egy gennyes fog? És agydaganat? Vagy csak gennyes fog daganat nélkül?
Hazafelé megállok az első táblánál, amire ez van írva: Dr. Harmat Imre fogszakorvos. Magánrendelés: Kedd 13-17. Mit ad Isten, éppen kedd van.
Az ajtó szinte magától nyílik. A fogadószobában mosolygós asszisztens ül egy plafonig érő filodendron előtt.
Félve adom elő a problémámat:
- Nem kívánom ingyen a doktor úr idejét... Csak annyit kérek, vessen egy pillantást a CT-re, és mondja meg, valóban csak egy gennyes fog a bűnös...
A nő hibátlan mosolyt villant rám.
- Ez csak természetes, jöjjön, éppen nincs senki a doktor úrnál!
A fogorvos is mosolyog. Megnézi a leletet és még mindig mosolyog.
- Rettenetesen magára ijeszthettek - mondja együttérzőn. - Tudja, Emese, ezért hagytam ott az államit. Mert így állnak az emberekhez.
Kedvesen elmagyarázza, mi lehet a baj. Egy meglazult gyökértömés, mellette bejutnak a baktériumok... míg beszél, meg is nyitja a gyökércsatornát. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fájt.
- Bocsásson meg ezért a kis kellemetlenségért - szabadkozik. - Így ni, most már minden rendben lesz. Azért felírok fájdalomcsillapítót és gyulladáscsökkentőt...
Érzem, ahogy a szám lassan megtelik gennyel.
- Mennyivel tartozom, doktor úr?
Dr. Harmat Imre elneveti magát.
- Lássuk csak... Az előtérben megnéztem egy képet, ahogy máskor, ez nem kerül semmibe. Itt bent meg kipróbáltam a fúrót, ahogy mindig, tehát ez se kerül semmibe. Menjen haza, drága Emese, és örüljön az életnek. Vegye úgy, hogy ajándékba kapta, cserébe a mai délelőttért. A recept darabja egy ezrest ér.
Kint megint szakad az eső, és a megbolygatott fogam is egyre jobban fáj. Míg átvágok a parkon a patika felé, hálát érzek ezért a fájdalomért. A régi életemben utoljára, az újban először.