Miért írok álnéven? Mert a polgári nevemet a polgári életemhez használom. Az írás számomra kikapcsolódás, íráskor más ember vagyok, így adódik, hogy ennek a másik embernek másik neve is legyen. A valósághoz közelebb álló, ugyanakkor misztikus írásokhoz a Városi Emesét használom.

Városi Emese először említés szintjén jelent meg az Éva naplója című könyvemben. Aki még emlékszik rá, ő volt Szentmiklósi Pál sohasem látott, sznob felesége, aki a történet folyamán el is hagyja őt egy másik férfi kedvéért.

Az Élet ajándékba című novellámban (alább olvasható) már főszereplő. Itt újra férjes asszony, a gyerekei még kicsik.

A következő írás, melyben egyszerre szerzőként és főszereplőként is feltűnik, a Tündérhegy legendája. Emese (vagyis én, Emese alakjában) E/1-ben meséli el a történetet. Emese itt már kilép az egyszerű karakterek szintjéről, kalandján túl megtudunk róla néhány apróságot, például, hogy egy meg nem nevezett város szélén, egy lakótelepen lakik. Már felnőttek a gyerekei, ismét elvált, most egyedül él, és új szerelem sincs az életében. Még mindig hajlamos túlreagálni a dolgokat, ennek köszönheti a címbeli kalandot.

A svájci sapkás férfi (elvileg helyesírási hiba a különírás, de ennyi szerintem belefér az írói szabadságba) története egyszerre hétköznapi és rendkívüli. Mivel ezt ingyen lehet letölteni, sokan bepróbálkoztak vele, de bele is buktak. Nem azért volt ingyenes, mert ez a legkönnyebb írásom (épp ellenkezőleg, kellő fantázia nélkül senki ne vágjon bele, mert nem fogja érteni!). Emesének itt egy péntek délutánját mutatom be, amikor minden összejön, ami csak összejöhet, és egyik sem szimpla, hétköznapi történés. Szóval csak óvatosan a svájcisapkással!

Szereti butábbnak mutatni magát, mint amilyen. Szeret értetlenkedni, imádja a kényelmet, ha minden körülötte forog. Amolyan igazi, mai szingli... vagyis ezt hiszi magáról. A valóságban azonban mások vagyunk, mint hisszük. Igazi énünk a nehéz helyzetekben, cselekedeteink által mutatkozik meg, és Emesének ezekből rengeteg jutott.

Emese igazi csupaszív asszony, ha kell, anyáskodó, ha kell, filozófus. Bár nehezen mozdul ki a komfortzónájából, minden rejtélynek igyekszik a végére járni. Keresi az igazi kalandot. Máskor nem tud túllépni a társadalmi beidegződéseken, és vannak esetek, amikor tehetetlennek bizonyul.

A sorszámom szerint a negyvenedik vagyok, de nem hiszek neki. Ekkora embertömeg láttán nem hihetek.
Zaklatott vagyok. A tömegben valaki rosszul lesz, egy nővér vagy orvos sem siet a segítségére. A betegtársak leültetik, valaki palackból vizet ad neki. A nyüzsgés lassan beszédmorajjá szelídül.
Három hónapja szenvedek már. Néha fáj csak a fejem, akkor is épphogy, mégis itt áll a papírjaimon megfellebbezhetetlen diagnózis: agydaganat.
- Majd a biopszia megmondja, miféle - nyugtat az orvosom. - Nem, asszonyom, nem lehet elkerülni a műtétet. Hacsak...
Nincs hacsak, nekem élnem kell. Olyan fiatal vagyok még, és itt vannak a lányaim, a fiam, a férjem, miattuk muszáj - csapongnak a gondolataim. A rettegésem egyre erősebb.
Végre behívják az elsőt. A néni tétován döcögve eltűnik az ajtó mögött. Idegtépő tíz perc után kidöcög. A keze tele van papírokkal. A lánya melléugrik.
- Mit mondott az orvos, anyuka?
- Két hónap múlva kell jönni...
Csontsovány, lapos mellkasú fiatalasszony támolyog az ajtó felé. Haja helyét eltakarja a mintás kendő. Hatévesforma kisfia húzza befelé.
- Igyekezzen! Látja, milyen sokan vannak - sürgeti az asszisztens is.
Két perc sem telik bele, a fiatalasszony sírva lép ki a rendelőből.
- Én megmondtam. Ugye, anya? Igazam volt? - mosolyog fel rá a fia.
A nő megsimogatja a fejét. Már nem sír.
- Igen, te megmondtad...
Bemegy és kijön a következő. Félperces tragédiák peregnek le a szemem előtt. Tizenegy előtt végre beviszik a bácsit, aki még reggel lett rosszul. Sokáig van bent, aztán feltűnik egy betegszállító, kerekes széket tol maga előtt. Bemegy és kijön, a bácsi a székben ül, feje a mellére lóg. Összesúgnak mögötte a vénasszonyok:
- Ez se megy már haza a saját lábán...
Emberek jönnek-mennek, már csak húszan várakoznak előttem. Egy beteget hiába keresnek, nem jött el. Azonnal hívják a következőt... Így megy egész délelőtt.
Fél tizenkettő felé aggódva nézem az órát. Még öten várakoznak előttem, és már csak félóra van a rendelésből.
- Ellenőrzésre jöttem, kedvesem - nyugtat egy középkorú hölgy. - Egy perc alatt megvagyok, ne aggódjon!
Kifelé jövet kevésbé magabiztos. Futtában odavakkant egy viszlátot, és szinte menekül az épületből. Még hárman... Még ketten... Lassan túlfut a falióra mutatója a tizenkettőn.
Az utolsó sokáig van bent. Mindjárt én jövök. Istenem, mit vétettem, hogy itt adtál nekem mára találkát? Félek. Mi lesz, ha én is rossz hírt kapok? Nem műthető - ettől rettegek igazán. Mi lesz a lányaimmal, a fiammal? Ki neveli fel őket helyettem? És a férjem? Új asszonyt hoz a házhoz? Anyát a gyermekeimnek, ha én már nem leszek?
Látom magam előtt a temetésemet. Kicsijeim fekete ruhában állják körül a koporsómat. Félve méregetik a felnőtteket...
- Negyvenes - ordítja az asszisztens. - Maga a negyvenes? Akkor mire vár?
Tétován lépek be a rendelőbe. Az ablaknál ötvenes, szemüveges férfi áll: az onkológus.
- Jó napot kívánok...
- Ne húzza itt az időt! Hol vannak a leletei?